Kísértés
Hatalmas fák között, a sűrű aljnövényzetben lapulok. Nedves moha illatát érzem, rovarok döngenek a fejem körül de nem moccanok. Az elém táruló látvány..... Megbénít.
Kövér izzadságcsepp gurul végig az arcomon, majd államról a karomra cseppen. Azt hiszem nem vett észre. Megbabonázva szoborrá meredve bámulom. Tudom ha megmozdulok....
Mitévő legyek?
Alig 15méterre tőlem....
Istenem de gyönyörű!
Nem szabad engednem a kísértésnek. Tisztába vagyok azzal, hogy amit teszek az a halálomat hozhatja magával. Nem tudom levenni róla a szemem. Nem is akarom. Nem emlékszem mikor vettem utoljára levegőt. A fák hatalmas koronái között itt-ott átszöknek a fénysugarak. Nem vagyok már ura a mozdulataimnak.
Tudom. Nincs vissza út.
Annyira gyönyörű! Szemeim égnek, könnyeim sós ízét érzem a számban. Nem tehetek mást, lassan mozdulok. Mozdulnom kell! A másodpercek az évek nyugalmával haladnak.
Mozdulok felé és szemem sarkából látom a kiröppenő......
Annyira szép! Ütést érzek a mellkasomon. Reccsenő hang. Mosolyogva a szemembe néz. Én is tudom és ő is tudja! Újabb reccsenés a szemembe süt a nap!
Meleg önti el testem, boldog vagyok. Nedves moha illatát érzem.
Ő tudja és már én is sejtem....
Végem.
Pintér Sándor
