Búcsúajándék...
Az eget kémlelem, melyen most hatalmas hófehér felhők úszkálnak vidáman, mint megannyi jéghegy a fagyos tengeren. Csak az én szívem nehéz, engem önt el szép lassan a kínzó fájdalom, ahogy géped egyre apróbbá válik a messzi távolban, míg végül el nem tűnik, beleveszve az azúrkék égbolt végeláthatatlan tengerébe.
Mélyet sóhajtok, majd fejem lehajtva indulok el haza. Tudom, hogy menned kellett, vár a koncert, mégis fáj, hogy nem vihettél magaddal. Hiányzol. Még csak alig pár perce hagytál magamra, ám így is elviselhetetlen hiányod. Hosszúnak ígérkezik az elkövetkezendő három nap nélküled, de megígértem, hogy nem búslakodom, míg nem vagy velem...
Jó két, két és fél óra kimerítő séta után fáradtan lépek be közös lakásunk ajtaján, s a kulcsokat az asztalra dobva vetem bele magam kedvenc fotelomba. Csend van. Túlságosan is nagy csend. Lassan felállok, s benyomom a tévét. Elmosolyodom. Már megint a zenecsatornán felejtetted. Nyújtózkodom egy hatalmasat, majd a fürdő felé veszem az irányt. Azt hiszem, jót fog tenni egy kiadós, forró zuhany. Ledobva magamról utcai gönceimet lépek be a kabin ajtaján, majd a falnak támaszkodva folyatni kezdem magamra a vizet. Jól esik, ahogy a forró vízcseppek végigfolynak testemen. Közel egy óra ázás után, egy törülközővel derekamon indulok el a szobába, hogy valami ruha után nézzek, majd nem sokkal később már kedvenc melegítődben, takaróval a kezemben fészkelem be magam ismét a fotelbe, miközben kispárnád szorosan magamhoz ölelve kezdem el bámulni a tévét. Épp legújabb dalod megy, s én mosolyogva hallgatom a vidám kis dallamot. Teljesen megnyugtat illatod, melyet itt hagytál nekem a párnádon, s lassan végre elnyom az álom...
…Hangos csengetésre ébredek fel, s a takarót magam köré csavarva indulok el, hogy megnézzem ki lehet az ilyen késő éjjel, hisz már jócskán éjfél felé jár az idő.
- Remélem fontos – morgom álmosan, ám másodpercek alatt röppen ki szememből az álom, amint felfogom, hogy te állsz előttem. - Hát te? - préselem ki ajkaim közül döbbenten az első értelmes kérdést, ami meglepettségemben hirtelen jut eszembe.
- Hiányoztál – mosolygod. Még mindig ledermedve állok előtted, s te időt sem hagyva nekem felocsúdni vadul marsz rá ajkaimra, miközben egyre beljebb tessékelsz a lakásba, becsukva magad mögött a bejárati ajtót.
- Hogy ke... - kérdezném, mikor szétválnak ajkaink, de te nem hagyod. Mutatóujjad ajkaimra tapasztva intesz gyengéden csendre, s szemeidben a vágy lángja izzik fel hirtelen. Elmosolyodom, s a takarót félredobva omlok karjaidba. Szorosan magadhoz ölelsz és egy gyengéd csókot lehelsz fejem tetejére. Még mindig nem tudom elhinni, hogy itt vagy, hogy nem csak álmodom ezt az egészet. Mélyen szippantom magamba kellemes, bódító illatod. Talán ez segít, talán így tényleg elhiszem, hogy nem csak álmodom.
- Akarlak – suttogod fülembe kéjtől remegő, búgó hangon, majd kezem megfogva lassan a hálószobába vezetsz. Megállunk az ágy előtt, s te szorosan magadhoz húzva újra csókolni kezdesz, vadul, szenvedélyesen, miközben gyengéden az ágyra ültetsz, majd hanyatt döntesz. Átkarolom nyakad, s csak csókollak hevesen. Úgy ízleljük egymást, mintha még nem ismernénk a másikat, mintha ez lenne első, együtt töltött éjszakánk legmeghittebb pillanata. Érzem, ahogy kezed óvatosan besiklik melegítőm alá és éppen csak érintve bőrömet, játékosan simít végig mellkasomon. Megremegek ettől az érzéstől, mely egyre jobban sodor az őrület felé, s belenyögök csókunkba. Ajkaink lassan szétválnak, majd feltűrve felsőmet, apró csókokat lehelsz hasfalamra. Kegyetlen lassúsággal ízleled meg bőröm minden egyes négyzetcentiméterét, miközben kezed elindul felfedező útjára, s végigsimítva combomon, ágyékomon megpihen. Megborzongok attól, ahogy forró leheleted bőröm cirógatja és ajkamba harapva próbálom elfojtani egy-egy hangosabban a felszínre törő sóhajom. Ezt így már nem bírom, érezni akarlak végre. Felülök, majd ledobva magamról felsőm, kezeimmel övedet veszem birtokba, s pár másodpercnyi szöszmötölés után végre elérem célomat, majd gyengéden kényeztetni kezdem már merev férfiasságodat. Elmosolyodom, mikor ajkaim puha gyűrűjét megérezve magad körül halkan felnyögsz, de én csak folytatom tovább kínzásodat, s nyelvem továbbra is csigalassúsággal siklik végig becses testrészeden. - Ne kínozz – kérlelsz, s ujjaid játékosan túrnak bele hajamba, hát engedelmeskedem. Lehajolsz hozzám, majd megcsókolsz, s ismét hanyatt döntesz az ágyon. Már te sem bírsz magaddal. Sietősen szabadítasz meg nadrágomtól, s úgy veted rám magad, mit kiéhezett farkas a frissen szerzett zsákmányra és gyengéden kényeztetni kezdesz. Halkan felnyögök és testem meg-megremeg a rám törő gyönyörtől. Elegem van ebből, unom az előjátékot. Lassan felkönyökölök, s mikor rám pillantasz állad gyengéden megragadva húzlak magamhoz közelebb, hogy újra megcsókoljalak.
- Gyere már – suttogom ajkaidra a szavakat remegő hangon, s felhúzom térdeim. Elmosolyodsz, majd elhelyezkedve térdeim között, végre belém hatolsz. Felszisszenek a hirtelen keletkező feszítő kíntól, s szaporán kapkodni kezdem a levegőt. Nem mozdulsz. Fölém hajolva, gyengéden kényeztetni kezded mellkasom. Végre múlni kezd az égető fájdalom, s csípőm kicsit megemelve adom tudtodra, hogy most már minden rendben, te pedig lassan mozogni kezdesz bennem ütemesen, miközben kezeddel ágyékom cirógatod kedvesen, fokozva ezzel a már így is mérhetetlennek tűnő gyönyört, mely hirtelen száguld át testemen. A lepedőt markolászva halkan nyögdécselek alattad, s egy-egy erőteljesebb lökésednél testem minden porcikája megremeg. Nem tudom, meddig bírom még ezt, az egyre csak gyorsuló tempót. Úgy érzem magam, mint akinek a lába alatt megnyílt a föld, s most a pokol tüzének lángjai nyaldossák testét. Hallom ahogy egyre szaporábban ver a szívem. Érzem, hogy zubog a vérem, s én csak sodródom a gyönyör keltette árral, mely szép lassan elnyel magával. Testem remegni kezd, izmaim megfeszülnek és neveddel az ajkamon adom át magam a végső beteljesülésnek. Neked sem kell több, s néhány perccel később egy halk sóhajjal ajkaidon követsz engem, majd még mindig szaporán véve a levegőt borulsz mellkasomra. Hosszú pillanatok telnek el így, majd hirtelen megérzem bőrömön végigfolyni hideg könnyeidet, s gyengéden ölelem át sírástól remegő vállaidat.
- Mi baj kicsim? Mi történt? - lehelek csókot fejedre, miközben hátad simogatom nyugtatóan. Felemelkedsz. Könnyáztatta szemeidben ott csillog a boldogság és fájdalom furcsa egyvelege. Nem értem. Semmit nem értek, s az én szemeim is lassan megtelnek könnyekkel.
- Búcsúajándék szöszi – leheled, s gyengéden ajkaimra tapasztod tiédet...
… Felriadok. A fotelba fekszem összekuporodva, s még mindig a párnát szorongatom. Hát mégis csak álom volt. Egy buta álom. Letörlöm könnyeim arcomról, majd a távirányítóért nyúlok. Még csak éjfél van. Unottan zongorázom végig a csatornákat, hogy valami értelmes műsort találjak, hiába. Végül az egyik hírcsatorna műsoránál állapodok meg.
- „...Most kaptuk a hírt, miszerint a Tokióból Párizsba tartó NH205-ös járat alig másfél órával ezelőtt a tengerbe zuhant. Sajnos senki nem élte túl a...”
- Lezuhant – suttogom halkan, hogy valamennyire felfogjam a dolgokat. - Az nem lehet...
- „...Értesüléseink szerint a gép hajtóművei váratlanul leálltak ez okozta a szörnyű tragédiát. Az utasok között volt Nico Aizawa is, aki épp Párizsi koncert...”
- Meghalt – lehelem és érzem, hogy hatalmas súly nehezedik mellkasomra, s tüdőm kétségbeesetten kiállt levegő után. Ekkor nyilall belém hirtelen a felismerés és eszembe jut iménti álmom... A fájdalom úgy mar belém, mint egy mérges kígyó a támadójába, s vállaim remegni kezdenek a rám törő sírástól.
„Búcsúajándék szöszi” visszhangzik fülemben utolsó mondatod. Hát ennyi volt. Örökre elhagyott... s a mellettem hirtelen megszólaló telefonom, mely egyik dalod zengi vidáman, a falhoz vágom...
by: NicoRyu
